Kiruék kivonultak a konyhába kupaktanács céljából.
- Kiru, hogy értette Aizen azt, hogy “az nem tinta volt” ? – kérdezte Renji idegesen.
- Hát, tudjátok…
- Nem nem tudjuk! – szólt közbe idegesen Renji.
- Csillapodj Abarai, Kiru szóhoz se jut. – nézett egy kissé lenézően a hadnagyra Losy.
- Neked pofád lapos! – mondta dühösen Renji és már ugrott volna neki Losy-nak ha Byakuya nem, tartja vissza. Renji először mérgesen nézett, de amint meglátta Byakuya arcán az aggodalmat lenyugodott.
- Bocs… – fordult Losy felé, majd mindenki újra Kirura figyelt.
- Szóval… Yuuki karján, különös vonalakat láttam… Kissé hasonlított Renji tetoválásra, de mint lenyugodott eltűntek… Kicsit furcsálltam is az egészet, de hát Yuuki is furcsa, a maga módján. És mivel rajzolt, azt hittem, hogy csak tinta, és azért tűnt le mert letörlődött… mást tényleg nem tudok. – hajtotta le a fejét Kiru.
- Ez is több a semminél. – mondta kedvesen Losy és a vörös vállára tette a kezét. – Sőt, lehet hogy ennyi bőven elég. – itt Szayel felé fordult. – Nincs valami ötleted, mi lehet? – kérdezte.
- Őszintén? Ennyi adat nem elég, Kiru, nem láttál semmi mást? Mondjuk formákat, vagy valami hasonló… – fogta a fejét a tudós.
- Most hogy mondod, minta tényleg formákra hasonlítottak volna. – nézett fel Kiru. – Harribel hol van? – nézett körbe a vörös.
- Már egy ideje nem láttam. – vonta meg a vállát Grimmjow, majd minden tekintet Szayelre szegeződött. A tudós pár percig hümmögőt majd hirtelen nyilallt belé a felismerés.
- Akkor azt mondod, hogy fekete tetoválásszerű vonalak, amelyek eltűntek amint Yuuki lélekenergiája lecsökkent?
Kiru egy aprót bólintott. Grimmjow és Szayel egymásra néztek.
- A pecsét. – mondták egyszerre.
- Pecsét?! milyen pecsét?! – kérdezte Kiru.
- Pecsét, ez egy olyan technika, amit Aizen azért fejlesztett ki, hogy kénye-kedve szerint manipulálja
az áldozatát. Vagyis: az áldozat hasára – személytől függően- valamilyen pecsét kerül, amely akkor mutat aktivitást, ha az áldozat valamilyen érzelmi “sokk”-on megy keresztül és hasonlók. A pecsét, ha aktiválódik, még egyszer mondom személytől függően, terjed el az egész testen, ami szem és hajszínváltozással is járhat, bár ez nem biztos csak feltételezés. – magyarázta Szayel.
- Tehát… Aizen most úgy irányítja Yuukit ahogy neki, tetszik, igaz? – kérdezte Hisagi, mire a tudós csak bólintott. – Akkor számíthatunk Yuuki megjelenésére, mint ellenség.
- Lehet valahogyan semlegesíteni? – Byakuya hangja bizakodó volt.
- Őszintén? Nem tudom. Az eddigiekből arra következtetek, hogy a Yuukihoz igazán közel álló személyek képesek megtörni a hatást, de azt nem tudom hogyan.
- Már ez is valami. Legalább tudjuk mivel állunk szemben és, hogy mire számíthatunk. – sóhajtott Ichigo.
- Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte Grimmjow Kiru felé fordulva.
- Fogalmam sincs… Először át kell gondolnom ezt az egészet. – felállt, majd felsétált szobájába és magára zárta az ajtót.
Elterült az ágyán és mélyen a gondolataiba merült.
” Ezt nem hiszem el…Még egyszer nem baszhatom el ennyire…Nem! Még egyszer nem! Elég volt Őt elveszteni. Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen! Vissza fogom hozni Yuut az életem árán is, erre a fejemet teszem! Már csak azt kéne kitalálnom hogyan. Egy viszont biztos: így nem mehetünk
Hueco Mundoba mert annak nem lesz jó vége. Mindenképpen erősödnünk kell valamennyit. Ha Aizent nem is tudjuk legyőzni, legalább a pecsétet meg kel törnünk valahogy
és onnan már szabad a pálya. Néhány perccel ezelőtt még úgy éreztem még mélyebbre, zuhanok a szakadékban, ám most találtam egy kapaszkodót és megpróbálom
felhúzni magam. Kérdés, hogy sikerül-e. Ez már csak rajtam múlik, és ebben nem segíthet senki.”
Hirtelen meg növekedett önbizalmát táplálta, hogy még van remény… Hogy Yuuki nem halt meg, mert bár undorítóan hangzik de, Aizennek szüksége van rá. És a tény, hogy itt még menthető
a helyzet – nem úgy, mint Nála – egészen felvillanyozta, és tettekre ösztönözte. Minél hamarabb neki akart kezdeni az edzésnek, ám ebben a rátörő álmosság megakadályozta.
*
E/1 Kiru
A nap szépen süt és Ő meg Én a szokásos helyünkön, a játszótéren ücsörögtek a hintánkban. Minden olyan nyugodt és békés. Mint, ha nem tudnánk mi lesz, ha Ő elmegy. Elmegy, és soha nem jön vissza többé.
Mindez annyira elkeserített, hogy bár tudtam ez az utolsó közös óránk együtt, mégsem tudtam megszólalni. Csak hallgattam, ahogy mindig most is önfeledten csicsereg, mint ha nem akarná tudomásul venni,
hogy mindennek vége szakad. Nem! Ezt sem Ő, sem Én nem akartuk. Nem. De mégis… Meghozzák a döntést, és távoznia kell a Tiszta Lelkek Városából. Muszáj. Muszáj, mert egy Vasakarat ítélkezett Felette, és amit a Vasakarat kimond, annak úgy is kell lennie. Bármennyire fáj el, kell engednem. Már elfogadtam a tényt, hogy soha nem találkozunk töbé mégsem voltam képes egy szót sem szólni. Tudtam, ha szólásra
nyitnám a szám, az csak sírásba fulladna, és nem akarom, hogy sírni lásson utoljára.
Gondolataimból hangja zökkentett, ki ahogyan a nevemet suttogta. Felkaptam a fejem és már csak annyit, láttam, hogy Ő vészesen távolodik Tőlem és Én hiába futok nem érem utol.
*
Álmából felébredve Kiru zihált és kiverte a víz.
- Ezh…Nem leheth…Igazh… – várt néhány percet mire lélegzete visszaállt a normális ütemre. – Már megint vele álmodtam…Pedig már évek óta nem jutott még csak eszembe sem… Na mindegy. -
kipattant az ágyból és lesietett a konyhába. Meglepetten vette észre, hogy már éjfél van. “Ennyire elaludtam volna?” Odasétált a hűtőhöz, kivette a tejet és kiöntötte egy pohárba, majd kisétált a teraszra.
Még nagyobb meglepetésül szolgált, hogy Grimmjow is kint ült.
- Hát te? – kérdezte hátra sem nézve a lányra.
- Felébredtem. Egy régi ismerősömmel álmodtam… És te hogy- hogy nem alszol?
- Kivel álmodtál? – “Hülye majom. Direkt kerüli a témát,, nehogy válaszolnia kelljen”vágott savanyú képet a lány.
- A húgommal.
- Hogy kivel? – Grimmjow úgy meredt Kirura, mint aki szellemet látott. – Belőled, van még egy?
- Barom. Nem. Nincs belőlem még egy… Már nincs. De amúgy sem volt olyan, mint én.
- Mesélj!
- Te…Ez téged most tényleg érdekel?
- Ja. Mert kb. semmit, nem tudok rólad.
- Aha. Szóval volt anno nagyon régen egy húgom. Igazából nem is a vérszerinti húgom volt. Anyám fogadta örökbe apám halála után, hogy ne érezzem magam egyedül… Annyira.
Ő annyira más volt, mint én. Én inkább a csendes visszahúzódó típus voltam, ő meg… Ő meg egyszerűen imádott a középpontban lenni. Szinte élvezte, ha a középpontban lehetett.
Mindig vidám volt és sohasem sírt. Legalábbis előttem nem. Mindig is hasonlítani akartam rá, hiába volt fiatalabb nálam. Igazából nem is húgomként tekintettem rá.
- Hanem?
- Nem is tudom… Talán csak úgy, hogy van és ő a tök ellentétem. Ő már inkább hívott nővéremnek.
- Hogy hívták?
- Kimiko. Wishimina Kimiko.
- Hm. – Kiru csak sóhajtott egyet, majd beleivott a poharába és ismét elmerült gondolataiban.
” Pedig, ha tudná valójában kivel, álmodtam. Biztos levágna egy hisztériát, pedig most semmi kedvem a vergődést hallgatni. Ráér majd később is elmondani neki.
Nem hiányzott ez az álom…De nagyon nem… Megint felébredt bennem valami, valami, amit már nagyon régen nem éreztem… De mint, ha… Most nem olyan lenne, mint régen.
Valahogy olyan furcsa, teljesen ellentéte az eredetinek. De miért?” – elmélkedéséből a férfi hangja a húzta vissza.
- Hahó! Kiru élsz?
- Ja. Igen, bocs elbambultam.
- Azt vettem észre… Na, de tűnés befelé, mert megfázol!
- Beteg vagy?! Mióta foglalkozol azzal, mi lesz velem? – választ nem kapott csak egy dühös fújtatást kapott. – Jó, jó megyek már. – sóhajtott, majd visszavánszorgott szobájába.
Aludni azonban még sokáig nem tudott. Nem tudott nyugodni egy érzéstől, amely több ezer méter mélyről tört fel, évtizedes álmából.
Lassan már kezdte azt hinni, hogy a nevére sem fog emlékezni és ez így is lett volna, ha ez nem történik meg…
De mégis miért? Miért éppen most? Tette fel újra és újra magának a kérdést, de mindannyiszor maradt megválaszolatlanul. Lehet, hogy azért, mert most
újra át kell majd élnie ugyanazt az érzést, mint akkor? Nem. Az lehetetlen. Még egyszer nem. De akkor még is miért? Erre a kérdésre csakis Ő tudna választ adni.
Addig-addig merengett ezeken, a dolgokon, hogy álomba szenderült.
Másnap reggel mocorgást érzett a háta mögött és egy kart a derekán. Hirtelen pattant fel ám csak Grimmjowot találta maga mögött.
Csalódottan felsóhajtott, majd levánszorgott a konyhába. Reggeli után elfoglalta a fürdőt és mire végzett már a többiek is talpon voltak.
- ‘Reggelt! – köszönt két ásítás között a lány, mire intéseket kapott.
- Ki találtad már mit akarsz kezdeni magaddal? – kérdezte Harribel.
- Ja – válaszolt Kiru. -, elmegyünk Uraharához. Elvégre felkészületlenül nem mehetünk vissza Aizenhez.
A többiek bólintottak. Fél óra múlva mindenki indulásra készen állt.
Út közben az ex-Espadak mindent és mindenkit leszóltak, mindenről, amit nem ismertek megkérdezték mi az és szerencsétlen Kiru már az ideg összeroppanás
határán volt.
- Né’ má’! Micsoda picsa! – mondta Grimmjow Szayelnek egy mellettük elhaladó, ultra mini szoknyás, neon szőke lányra mutogatva.
A lány meghallotta a megjegyzést és a kis társaság után topogott.
- Mit mondtál te nagyra nőtt faszfej?! – szólt oda hélium hangon Grimmjownak. Az hátra fordult és csúnyán méregette a szőkeséget.
- Nekem hápogsz? – a lány dühében tényleg csak hápogni tudott. Elővette ultra modern iPone-ját és az öt centis körmeivel
pötyögni kezdett.
- Khm…Srácok, asszem tiplii van, mert csajszikánk hívja a Himalája haverját! – kezdet pánikolni Kiru.
- Nyugi van drágám, egy ceroval lenyomom a pasast! – a kék hajú zsebre vágta a kezeit és bepózolt.
- Nem vagyok a drágád, és elfelejtetted, hogy ha cerozól, akkor az ott a lábaid közt szépen el fog tűnni! – vágott vissza a vörös. A kék hajú már készült vissza mondani valami sértőt
de ebben a nagyméretű Himalája megakadályozta.
- Talán valami bajod van Clarissával? – kérdezte robusztus mély hangján a férfi, aki kísértetiesen hasonlított Yammyra.
- C-Clarissa? – fulladozott a háttérben Szayel.
- Bajod van hercegnő?
- Fiú vagyok bazd meg! – kiáltott a tudós, mire a Himalája ütni készült, ám egy csábos női hang megakadályozta.
- Hé, nagyfiú! – lépett elő Kiru és önmagát meghazudtolva topogott oda a nagydarabhoz. – Nincs kedves egy kicsit… – de a mondatot nem tudta befejezni, mert Szayel egy elegáns mozdulattal leütötte a Yammy utánzatot, mire az hatalmas puffanással ért földet. A neon szőke lány, akit, mint tudjuk Clarissának hívnak már épp sikítani készült, amikor ő is hasonlóan a rokonához eldőlt, mint egy zsák. Mögötte Grimmjow vigyorgott, mint a vadalma.
- Tudod kúrvára irigylem ezt a marhát az előbbiért. – lépet a lány mellé az ex-hatos, átkarolva annak vállát.
- A leütésért? – bújt ki a karok közül Kiru.
- Te is tudod mire gondoltam.
- Tudom hát. De nincs az az Isten, amiért azt megcsinálnám neked is. – forgatta a szemei és már indult is tovább.
- Hát, pedig az enyém is van akkora, mint az övé!
- Tudod kit érdekel. Na, szedjétek a lábatokat, késében vagyunk! – válaszolt hidegen a lány. Még további öt percig rótták a betonösvényt, mire feltűnt Urahara boltjának ajtaja. Az öt shinigami már a ház előtt várta őket.
- Bocs a késésért, csak akadt egy kis problémánk. – mondta Kiru és egy jelentőség tejles pillantást vetett Grimmjowra.
- Semmi baj. – válaszolt Hisagi. – De most már menjünk, Urahara már vár! – azzal mindenki belépett a takaros kis házba, ahol Urahara épp Tessai-al teázott.
- Á, Nagato-san! Hogy s mint? Mi járatban? Hol van Ai-san?
- Épp erről lenne szó! – válaszolt komoran Kiru.
- Foglaljanak helyet! – invitálta a társaságot Kisuke, mire mindenki körbe ülte a kis asztalt.
- Szóval az a szitu állt elő, hogy Yuukit nagy kegyesen elrabolta Aizen és valami hülye pecséttel seggnyalót csinált belőle!
- Ellenszer kéne? Mert…
- Nem! – szakította félbe a lány. – Kiképzés kéne!
- Csak nem Hueco Mundoba akarnak menni? Nos, ez esetben állok rendelkezésükre!
- Köszönjük!
- Kérem kövessenek! – szólt Urahara és lekísérte a társaságot, arra helyre,a hol anno Ichigo is edzett.
- Azok a régi szép emlékek…- sóhajtott a helyettes shinigami.
- Nyugi Ichigo. Ezúttal rosszabb lesz. – bátorította Renji, ám Kurosaki ettől egyáltalán nem érezte jobban magát.
- Nos, Nagato-san, hogyan szeretné kezdeni?
- A shikai-al, ha za megy jöhet a ban-kai. Ja, és nekik is kéne valami elfoglaltság! – intett a mögötte álló kisebb tömegre.
- Bízza csak ide! Tessai-san! Kérem kerítse elő Jintát és Ururut! – a férfi eltűnt és pillanatokon belül vissza is tért a két gyerekkel a hóna alatt.
- Itt vannak főnök!
- Köszönöm. Addig kérem készítsen valami harapni valót. Mire végzünk… Szükség lesz az energiára. – Kisuke elvigyorodott, kalapját megigazítva elrejtette szemeit.
- Nos, akkor Kuchiki – kapitány, Abarai – hadnagy, Hisagi – hadnagy és Losy-san! Önöket Jintára bízom. Őt kell majd legyőzniük.
- Mégis hogyan? – kérdezte Losy. – Fél kézzel lenyomom a kis srácot!
- HÉ! Ne becsülj le annyira!!! – pattogott a kis vörös fiú.
- Nyugalom, majd meglátja!- azzal a Shinigamik és Jinta elindultak az edzőterületük felé.
- Kurosaki-san és az Arrancarok, pedig Ururu ellen fognak küzdeni, méghozzá csapatban!
- Csapatban? – horkant föl Grimmjow. – A kisujjam is elég, hogy felboruljon ez a kis pálcika!
- Ne olyan hevesen, csak dolgozzanak össze és megértik miért épp Ururut választottam önöknek. – a kislány vezetésével ők is elindultak az edző részük felé.
- Akkor lássuk, mit tud Nagato-san! Meglátjuk, mit kell fejlesztenünk. – Kiru bólintott és követte Uraharát. A férfi egy sziklásabb részre vezette a lányt, és mikor úgy vélte
elég messze vannak a többiektől megállt, ugyanúgy néhány lépésre tőle Kiru. Kisuke felé fordult és botja végével megbökte a lány testét, mire annak lélek alakja kivált póttestéből.
- Gyerünk! – parancsolta a férfi. Kirunak sem kellett kétszer mondani, máris rúgásra emelte a lábát, ám Urahara simán kitért előle és megfogta a lány lábát. Kiru fordult egyet és úgy próbálta fejbe rúgni a férfit, ám az ismét kitért a támadás elől. Elengedte a vörös lábát, mire az megtántorodott és hanyatt esett. Viszont nem sokáig fetrengett a földön, felpattant és kardot rántott.
- Abareru! Hanahi! – kiáltotta és a lángkörök, máris beterítették az edzőteret. Urahara is előrántotta zanpakutoját, ám a shikai-t nem vette fel. Kiru minden támadását könnyű szerrel kivédte, és amikor katanáik összeértek, a férfi taszított egyet a lányon, mire az hanyatt esett és ezzel egy időben a lángok is eltűntek, immár sokadjára.
- Meg is van az első fejlesztésre szoruló pont. – mondta a férfi és katanája helyett ismét botját, billegette a kezében. Kiru feltápászkodott a földről és várta mi lesz a feladata. Urahara eltűnt egy pillanatra,
de néhány másodperc múlva ismét megjelent kezében is szürke vasrúddal. Kiru rosszallóan nézett a férfia.
- Az meg mire lesz jó?
- Csak figyeljen! – azzal Kisuke megnyomott egy gombot a rúdon, mire abból hatalmas oszlopok és egy trapéz ugrott elő.
- Artistát akar belőlem csinálni vagy mi?
- Nem. Az egyensúly érzékét és a koncentráció képességét akarom ezzel fejleszteni. – Kiru bólintott, mire a férfi folytatta. – A legelső dolga mindössze annyi, hogy meg tudjon állni fél lábon a trapézon.
Ha ez megy mindkét lábon, akkor jöhet a nehezítés. Miközben a trapéz, különböző magasságokban fog kilengeni, önnek nem csak, hogy meg kell tudni állni rajta, hanem, egy tűzgömböt is egyensúlyoznia kell.
- Ennyi? – kérdezte könnyelműen a lány. – Akkor vonjuk össze a dolgokat.
- Ahogy akarja, de figyelmeztetem nem lesz könnyű.
- Ezt bízza csak rám. – azzal Kiru máris a tíz méteres trapéz tetején állt. Onnan fentről Urahara csak egy kis zöld pontnak látszódott, de a hangját még így is tisztán hallotta.
- Rendben, akkor egyes fokozat! – kiáltotta fel Kisuke és máris, benyomta az idő közben elő került távirányítón az egyes gombot. A trapéz megindult és Kiru könnyedén megállt rajta. Urahara hármasba kapcsolt, de a lány még ezt is képes volt tartani.
- Emelje fel a jobb lábát! – kiáltott fel a férfi és Kiru engedelmeskedett. Urahara nem szarozva egyből ötösbe kapcsolt, mire a vörös megbillent és lezuhant a kemény talajra. A földbe érkezésekor kisebb kráter keletkezett körülötte és nagyokat nyögve tápászkodott fel.
- Mi a… – lihegett. – nemh…tudtamh…shunpoth…használnih…
- Persze, hogy nem tudott. Hiszem a trapéz olyan elemekből készült, amelyek elnyelik használójának minden lélekenergiáját és egy kis gömbbe, sűríti össze, így ön egy átlagos halandó ember erejével rendelkezik pillanatnyilag.
- Csodálatos. – Kiru hangja nem volt valami vidám. Feltápászkodott és a másodperc töredéke alatt a trapézon állt, és Urahara elindította a kilengéseket, ezúttal még erősebb fokozaton. Néhány kilengés után ismét lepottyant a rúdról, ám nem adta fel és tovább próbálkozott, ahányszor csak leesett. Amikor már sikerült huzamosabb ideig megállnia a bal lábán Urahara megint felkiáltott.
- Ez az Nagato-san! Most cseréljen lábat! – Kiru bólintott, még ha onnan lentről nem is látszott, és kín keservesen megcserélte a már elgémberedett lábait. Urahara kilencesre váltott és Kirunak hatalmas koncentrációra és akaraterőre volt szüksége, hogy meg tudja tartani magát.
Amikor a lány már nem bírta és ismételten leesett, Urahara egy vörösen izzó gömböt nyomott a lány kezébe.
- Nos, Nagato-san, ez az ön lélekenergiája, az amit a trapéz elszívott. Lánggömb helyett ezzel kell egyensúlyoznia odafönt, ám ha csak egyetlen egyszer is leejti…meghal. – Kiru elszántan bólintott, majd felállt az Urahara által odakészített emelőre, ami felvitte a trapézig.
Közben a többiek is megérkeztek és nagy érdeklődéssel figyelték, amint a lány fél lábra áll és a kinyújtott kezében egy gömbbel egyensúlyoz.
- Mi van nála Uraha-san? – kérdezte Ichigo.
- Az összesűrített lélek energiája. Annyi a feladata, hogy álljon meg fél lábon, és ne ejtse le a gömböt.
- De, hisz ez rohadt könnyű! – méltatlankodott Grimmjow.
- Nem éppen! – szólta le Szayel. – Ha leejti azt a gömböt…meghal! – a tudóson és uraharán kívül mindenki lesokkolt.
- Megbolondult?! Meg akarja ölni? – nézett Kisukéra hitetlenkedve Grimmjow.
- Jézusom Grommjow! Csak nem aggódsz?! – Renji teljesen elképedt.
- Miért? Te nem aggódnál, ha Yuuki játszana odafent az életével?! – Abarai, elkomorodott és Kirura emelte a tekintetét. “Le a kalappal előtte. Nem hiszem, hogy olyan könnyű lenne ott állni fél lábon az életével a kezében. Ráadásul ilyen sebességgel….”gondolta.
Eközben Kiru odafent egyre csak azzal traktálta magát, hogy muszáj megcsinálnia, ha vissza akarja hozni Yuukit. Egyszerűen muszáj! Ám az ember egyszer eléri a saját maga által szabott határokat, amelyeket, ha átlép, annak végzetes következményei lehetnek.
Így volt ez a vörös lánynál is. Egy újabb előre lengésnél megingott és meg kezdte pályáját a föld felé. A lent álló kisebb tömeg lesokkolt, ám az utolsó pillanatban Ichigo egy becsúszással hárított és elkapta a félig hulla lányt. Amikor elült a por, Ichigo feje fölött egy meggyötört kéz, egy kis vörös gömböt tartott. A helyettes shinigami fölállt és oda vitte a többiekhez.
- Khm. Leteheted Kurosaki! – szólt rá az ex-hatos, mire Ichigo elhúzta a száját és letette a földre Kirut.
- Gratulálok Nagato-san! Az egyensúly érzéke és koncentrációs képessége a tökélyre van fejlesztve! – hajolt fölé mosolyogva Urahara, ám Kirunak ezek a szavak már nem jelentettek semmit, csak hagyta, hogy elnyelje a sötétség.
Eközben egy másik dimenzióban, a sötét Hueco Mundoban.
*
Yuuki E/1.
Egy sötét szobában állok, mindent körbe vesz a néma csend és ez az érzés, amit már évszázadok óta nem éreztem.
- Yuuki… – suttogta egy ismerős hang a nevem, de nem tudtam, honnan jön, és honnan ennyire ismerős. – Yuuki nyújtsd ki a kezed… – úgy cselekedtem, ahogy a hang mondta. Mi ez? Olyan volt mintha egy kilincset markolnék.
- Most nyisd ki. – szólt szelíden a hang, én pedig ismét engedelmeskedtem neki. Az ajtó kinyílt és a hirtelen beáramló fény szinte megvakított, de a szemem gyorsan megszokta a fényt. Egy végtelennek tűnő mező tárult elém.
- Hol… vagyok? – kérdeztem meglepettem.
- Nálam. – jött egy kedves hang a hátam mögül. Azon nyomban megfordultam. Egy rövid barna hajú lány, ugyan olyan kék szemekkel, mint én, és egy fekete Shinigami ruha volt rajta.
- Hikari… – ejtettem ki elhalóan a nevét.
- Yuuki, a teljes nevemen szólíts.
- De az olyan macerás… – nyafogtam.
- Kérlek. – nézett rám szomorúan.
- TsukyHikari. – az előttem álló lány ragyogni kezdett akár csak a hold.
- Ezt sose felejtsd el. Mindig emlékezz a nevemre, és hogy ki vagy.
- Soha nem felejtem el, de ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül.
- Nézz a kezedre Yuuki. – a tekintetem azonnal a kezemre irányult, melyen vörös foltok villogtak.
- Te szentséges Shinigami!! Hikari! Ezek mi a fene… nem jön le… – kétségbeesetten kezdtem le dörzsölni a kezemen a megjelent vörös foltokat.
- A teljes nevemen… és azok ott nem más, mint Aizen pecsétjének az eredménye. Kérlek, nyugodj meg. – mondta végig higgadtan a mondatot TsukyHikari.
- Hogy a picsába nyugodjak meg?! TsukyHikari! Segíts… – rogytam a földre, le nem véve a szemem a kezemről.
- Sajnálom Yuuki, de ebben ne… tud… s… – egyre halkabban hallottam a Zanpakutoum hangját, míg végül semmivé foszlott és eltűnt.
*
A lány kinyitotta vörös szemeit és felült, ez a Yuuki már más volt. Hosszú fekete haja az arcába lógott, szemei vörösen izzottak. „Ne felejtsd a nevem!” víz hangzott a fejében ez a mondat.
- Mégis… mit ne felejtsek? – emelte a fejéhez a kezét.
- Látom felébredtél Yuuki.
- Igen Aizen-sama. – borult térdre a sötét hajú lány.
- Hogy érzed magad?
- Köszönöm, jól. Aizen-sama. – állt fel a földről. – De úgy érzem, mintha valami fontosat elfelejtettem volna.
- Hmm… érdekes. De mit szolnál egy edzéshez? – kérdezte Aizen.
- Ezer örömmel. Aizen-sama – csillant fel a lány szeme.
- Rendben. – Azzal valami edzőterem félébe vezette a lányt. – Hívd a kardod.
- Vettem! Harisakeru Kagayaki! Ragnarok! [Hasítsd a fényt! Árnykard!] – azzal megjelent a lány kezében két fekete kard, és a testét borító vörös foltok izzani kezdtek.
- Ez az. – vigyorgott Aizen és kardot rántott a lány ellen. – Támadj!
Nem kellet kétszer mondania Yuuki egyből rátámadt. Aizen sikeresen hárította a támadást. De azok egyre erőstörtek.
„Mond csak Yuuki. – szólalt meg a lányban egy hang. – Már is elfejtettél engem. Ez szomorú…”
- Mi a fene? – állt meg egyhelyben a lány, és kétségbeesetten kezdte kutatni a hang forrását.
- Mi a baj Yuuki? – nézett rá csodálkozva Aizen.
- Nem tudom… – válaszolt tömören és ismét a termet kezdte pásztázni.
„Ott hiába keresel, nem láthatsz engem, mert engedtél a pecsétnek, és átvet… az irányít… a tested fele… a hangom is alig hall… ugye Yuu…?”
- Ki a pokol vagy?! – borult térdre a lány. – Hol vagy! Gyere elő! – üvöltötte teli torokból.
- Ez nem jó… valami visszabillentette. A pecsét még nem vette át felette teljesen az irányítás… – Aizen továbbra is a földön térdelő lányt nézte, majd sóhajtott egyet és magára hagyta.
„Yuuki kérle… emlékezz rám… és mon… ki a nevem…”
- De nem tudom, kivagy! Még is honnan a rákból kéne tudnom a neved, he?! – Yuuki továbbra is a földön térdelt maga elé nézve. – Ragnarok, ez nem a te hangod. – emelte fel a kardját. – De akkor mégis kié?
„Yuuki! Ne mond, hogy elfe… engem, és Kirut… Byakuy… és a többieket!”
- Ki… ru… – suttogta a nevet melyet hallott, és hirtelen bevillant neki egy vörös hajú lány arca. – Kiru… – egy könnycsepp gördült le az arcán. „Igen Kiru, emlékezz Yuuki” Egyre tisztábban hallotta a hangot.
- De félek! – kapta a fejéhez a kezét. – Félek…
„És mégis mitől félsz Yuuki? A feledés sokkal félelmetesebb, mint bármi más ezen a világon.” Hallottam tisztán a hangot. Felemelte a fejét és egy rövid barna hajú lány állt előtte.
- TsukyHikari… – suttogta a lány nevét.
- Igen Yuuki. A nevem TsukyHikari. – guggolt le elé a barna. – Aizen jó alaposan megbabrálta az elméd, én is majdnem eltűntem.
- Ne! Azt nem akarok! – ölelte át a maga előtt álló lányt. Ragnarok pedig csörömpöléssel hullott ki a kezéből. – Téged soha nem akarlak elveszíteni TsukyHikari. – könnyei Hikari ruháját áztatták.
- Én se téged Yuuki. – ölelte át a másik lány is. – De ahhoz erősnek kell lenned. Nem, mind kettőnknek annak kell lennie, hogy kivédjük Aizen mesterkedését.
- Értettem TsukyHikari, és ígérem, nem feledlek. – suttogta Yuuki a másik lány fülébe, aki lassan eltűnt. „Ne felejts el Yuuki”
*********
E/1 Kiru
Minden sötét. Nem tudom érzékelni, hol vagyok, csak épp annyit, hogy valami keményen fekszem. És iszonyatosan fáradt vagyok! Az emlékképeim homályosak, annyira még emlékszem, hogy Uraharával edzettünk, és a többiek is végeztek.
Én a trapézon álltam és az összesűrített lélekenergiámmal egyensúlyoztam. Aztán megbillentem és zuhanni kezdtem, ám hirtelen valaki elkapott. Innentől már csak elhomályosodott képeket látok, és összefolyt hangokat hallok.
Megpróbálok felülni, ami nagy meglepetésemre, elsőre sikerül. Pedig tisztán érzem, hogy hulla fáradt vagyok. A sötétség is kezd oszladozni és hatalmas sziklák, bontakoznak ki a félhomályból. Hol vagyok? És mi ez az egész?
Megint Urahara keze van a dologban? Ha, igen egy nagyadag verésben lesz része, ha elő dugja a képét!
- Tch. Mikre nem gondolsz! – hirtelen egy magas gyerek hang hasított a csöndbe, mitől megfájdult a fülem. A hang irányába fordultam és egy kislány állt előttem.- Még, hogy Urahara! Te tök hülye vagy!
- Te meg mégis ki a halál vagy?!És egyáltalán hol vagyok? – kérdeztem elképedve. Fogalmam sem volt ki ez a kis csaj, de már most látom, hogy elég idegesítő.
- Még ezt sem tudod? Tényleg elég hülye vagy!
- Befejeznéd a kritizálásomat és válaszolnál végre? – a kislány megforgatta a szemeit és sóhajtott egyet. Tisztára úgy viselkedik, mint egy felnőtt és ez rohadtul irritál.
- Na, jól figyelj édesem, mert egyszer mondom el! – basszus ez a gyerek rosszabb, mint Grimmjow, ami már nagy szó! Ki ez basszus, Lucifer?! – Én vagyok Hanahi, és ez itt a lelked. – jó, kész, agyhalál. Nehogy már Ő legyen Hanahi!
Esküszöm el, kell mennem pszihiáterhez, ha ennek vége! A kislány látta az arcomra kiülő hitetlenséget így megint megszólalt.
- Tudom, elég hihetetlenül hangzik, de ez van! Én sem gondoltam, hogy egy ilyen idióta legyen a forgatóm. – na, most megverem!
- Te kis…! – sziszegtem. – Fékezd magad kis csaj, ha tényleg te vagy Hanahi!
- Mégis miért kéne fékeznem magam?
- Mert a fegyverem vagy, a francba is! Kölnben…hány éves vagy?
- Kereken 250. – vagyis ember években huszonöt.
- Hát…Nem nézel ki annyinak, esetleg csak ötvennek. – öltöttem rá nyelvet, mire felkapta a vizet és ordibálni kezdett velem.
- Mégis mit képzelsz? Ha én nem lennék te már rég halott lennél! Mutass egy kis tiszteletet! Az anyád sokkal tisztelettudóbb volt! – az anyám. Igen, emlékszem tőle kaptam még kicsi koromban Hanahit. Előttem ő forgatta néhány évig, de sajnos megbetegedett, és nem engedték, hogy tovább harcolhasson, így rám ruházta legféltettebb kincsét. Én pedig megfogadtam, hogy nem hozok szégyent sem anyámra, sem pedig a kardjára.
- Hé! – halottam Hanahi lenéző hangját. – Élsz még?
- Ja. – morogtam, majd felálltam. Csak most vettem igazán szemügyre a gyereket. Azon kívül, hogy egy törpe, rövid és élénkpiros haja volt, már-már szúrta a szeme ez a szín, pedig az én hajam is hasonló, csak jó három árnyalattal sötétebb.
A ruhája egy egyszerű szürke köpeny volt, alatta egy halványpiros kantáros szoknya volt, a lábán pedig szintén piros sport cipő. Na álljunk meg szóra! Sportcipő? Hogy a faszomba kerül egy lélekölő lábára sportcipő?! Tényleg meg kell látogatnom azt a pszihiátert!
- Most meg mit bámulsz? – ripakodott rám, biztos észre vette, hogy nagy kerek szemekkel bámulom már öt perce.
- Semmit. Csak elgondolkoztam, hogy kerül a lábadra sportcipő…
- Most mit kell ezen izélni? Egy lélekölő nézzen ki stílusosan! – mondta, és hátra dobta az amúgy is rövid haját. A fejemen megjelent egy vízcsepp majd hirtelen leesett valami és nagyot koppant!
- Te…tulajdonképpen miért is vagyok itt?
- Csak fel akarlak készíteni.
- Mégis mire?
- Ha nem szakítanál folyton félbe, akkor el tudnám mondani. Szóval most csak úgy, hipp-hopp bele ugrottál az edzésekbe. Jó, oké, persze ez is segít, de nem a folytonos gyakorlástól leszel erős, hanem attól, ha összedolgozol a fegyvereddel, és maximálisan megbízol benne.
- Én eddig is ezt tettem.
- Az lehet. De ez nem elég, ahhoz, hogy visszahozd Yuukit.
- Te ismered Yuukit? – elképedtem. Ezeknél is van híradó vagy mi? Most már tényleg nem értek semmit.
- Persze, hogy ismerem, szedd már össze magad, és ne legyél ilyen hülye!- kiáltott rám, mire elfordultam. – Érdekel, hogy milyen képességek rejlenek még bennem? – ezzel a kérdéssel megindított bennem valamit.
- Naná, hogy érdekel!
- Akkor…